Egy ezerkilencszázhuszas években született nagymama mesélte az unokájának, hogy ő fiatal korában nem engedhette meg magának, hogy olcsó cipőt, ruhát vegyen. Nem tudta volna minden évben pótolni az elnyűtt ruhadarabjait, ezért ahhoz, hogy több évig is kitartson a viselet, jó minőségű, márkás terméket kellett vennie. A drágább általában olcsóbb.
Az évek során az enyhén díszített drawers egyre bővebbé vált, mull muszlimból vagy selyemből készült, csipke vagy selyem alsószoknyák alatt viselték. Ezek még nem voltak könnyen moshatók, ezért betétet illesztettek a ruhadarabba, amely egyszerűbben volt tisztítható.
A szoknyák szűkebbé válásával már viselhetetlenné vált a bő bugyogó, a lábak közötti hasítékrész eltűnt, a bő ruhadarabot felváltotta a szoknya-bugyi vagy a térdnadrág.
1911-ben Paul Poiret újra bevezette a Hobble szoknyát, így lehetővé tette a modernebb változatú bugyik viselését. Elkezdődött a hölgyek férfiruhákba bújása, így kényelmesen végezhették például a testmozgást. A charlston és tangó őrület beköszöntével viszont újra elterjedt a bővebb szabású tangó-bugyi.
Egy évtized elteltével a női fehérnemű már kezdett veszíteni intimitásából. Sportrendezvények alkalmával, vagy cirkuszok, stadionok lépcsős nézőterein már kikandikáltak a szoknyák alól a női alsóneműk. Ekkorra már valóban alternatívává vált a bloomers mellett a jelenlegi bugyihoz már inkább hasonlító szűkebb penties.
1914-től, a világháború viszontagságaival birkózó nők számára olyan viselet vált szükségessé, amelyik biztosítja szabad mozgásukat. Akik beléptek az Önkéntes segélyosztagba, vagy a harcmezőn nővérként tevékenykedtek, egyenruhát viseltek, az ehhez tartozó bugyi hossza szabványosan 53 cm-re csökkent. Miután Európába visszatért a béke, a 20-as évek divatmagazinjai már színes bugyikat reklámoztak, például narancsvöröset, citromszínűt, vagy virágmintásat. A 20-as évek közepére a női inget és bugyit gyakran alakították együttessé, a korabeli úszódresszek pedig szárral, vagy fodros derékrésszel rejtették el viselőjét. Néhány együtteshez formázott melltartórész tartozott, sárga, kék ibolya vagy olívazöld színekben, a sifon alapot arany necc, vagy krémszín csipke díszítette, és megjelent az elöl gombolódó kombidressz. A 20-as évek sztriptíz táncosai már viseltek a mai tanga bugyihoz hasonló alsóneműt.
Egy ezerkilencszázhuszas években született nagymama mesélte az unokájának, hogy ő fiatal korában nem engedhette meg magának, hogy olcsó cipőt, ruhát vegyen. Nem tudta volna minden évben pótolni az elnyűtt ruhadarabjait, ezért ahhoz, hogy több évig is kitartson a viselet, jó minőségű, márkás terméket kellett vennie. A drágább általában olcsóbb.
Ekkoriban a ruhák még szűkebbé, és rövidebbé váltak, és igaz, hogy létezett már a megfelelő méretű női alsó, de egy probléma még mindig adódott: az anyaghasználat. Az ekkor készült bugyik vászonszövetből és gyapjúból voltak, nemcsak diszkomfortosak voltak a szúró anyaguk miatt, hanem igen nehézkesen tisztíthatóak.
A 30-as évek közepére megoldódni látszott a helyzet: a pamut bugyi vált népszerűvé, társadalmi helyzettől függetlenül mindenki ezt választotta, szexisebbnek tartották, mint a fekete csipkét, és ekkoriban tűntek el a bugyi felett viselt együttesek, mert már ódivatúnak bélyegezték őket. Maradt a melltartó, a bugyi és a harisnyakötő.
A II. világháború alatti takarékossági intézkedések miatt a fehérneműk is leegyszerűsödtek. Ezekben az időkben, aki nőies alsóneműt szeretett volna, magának kellett megvarrnia, régi ruhák anyagát szabták át a hölgyek. A katonaságnál szolgáló nők körében elterjedt anyag volt a dzsörzé.
A nejlont már a világháború kitörése előtt szabadalmaztatták, de 1945-ig csak katonai célra lehetett használni, többek között ejtőernyőt készítettek belőle. A sérült ejtőernyők anyagát esetenként felhasználhatták fehérnemű készítéshez. Az egyenruha alatt viselt bugyik durva anyagúak, kényelmetlenek és nőietlenek voltak.
A háború után az 1940-es évek végétől terjedt el a bri-nejlon anyaga, amely végre megvalósította a könnyen tisztítható fehérnemű álmát.
Az 50-es években a szoknya még rövidebbé vált, alatta kisnadrágot, harisnyatartót, csípőszorítót viseltek. Ezekben az években kezdődött a határok kifeszítése, mégpedig Hollywood volt az, aki felfedte, mit is viselnek a nők a ruha alatt. Fontos témává vált a sztárok alakja, alsóneműje és hasonló pikantériák. Fred Sampson megnyitotta első olyan fehérnemű boltját Hollywoodban, mely sokkal divatosabb árukészlettel rendelkezett, mint elődei, és ő volt az, aki a push-up melltartó megalkotásával forradalmiasította a melltartópiacot.
Az 1960-as években a lycra hozott újdonságot, mert elasztikus tualjdonsága miatt előnyösebbnek tüntette fel viselőjének alakját, és minden szempontból alkalmas volt fehérnemű előállításra. Betört a piacra a harisnyanadrág, mely nem csak a lábakat, hanem a combokat is takarta. A kevésbé merész hölgyek olyan fehérneműt választottak, amelyek egyaránt nőiesek és praktikusak voltak.
A szexuális forradalom beköszöntével és a miniszoknya térhódításával a bugyinak is egyre rövidebbnek kellett lennie, megjelentek az élénk színekben pompázó bikini bugyik. A 70-es évek slágerei, a fodros knickers, a térdig érő alsószoknyák, a hosszított melltartók. Divat lett az elől kapcsos melltartó, a kombidressz, a G-strings és a teddy, az erotikus fehérneműk előhírnökei.
A 80-as 90-es években vált igazán divattá az erotikus fehérnemű. ?Szabadság a divatban.? Ez volt Mary Quant tervező munkáinak jeligéje. Ekkorra a boltok tele lettek selyem és szatén, csipkeszegélyű francia bugyival, hozzájuk illő melltartóval.
A 90-es években az intimruházat szót használták a fehérneműkre, ez a név a romantika és a luxus képzetkörét idézte fel. Újdonságot hozott ez az időszak az outdoor tevékenységet kedvelők számára, a Damart kifejlesztette a thermoacrylt, a Wolsey pedig gyapjúból és kasmírból gyártott luxusfehérneműt. Napjainkra már megannyiféle alsónemű kapható, minden színben, méretben viselőjének legkülönfélébb igényeit kielégítve, érdekes azonban látni, hogy nem volt ez mindig így.
